2.Fejezet

Hyuk szemszöge 

- Nem az lehetetlen! Ha Hongbin többé tudna énekelni ,teljesen összeroppana. Nem engedem,hogy megműtsék!- ordítottam.

- Uram kérem nyugodjon le .A műtét nélkül még valószínűbb, hogy elveszíti a hangját 

- De mégis hogy lehet,hogy ennyire elfajultak a dolgok?-kérdezte N.

- A páciens  már hetek óta rosszul lehetett. Ha időben kezelik akkor ez egy ártalmatlan betegség. Azonban ha a beteg nem kap megfelelő kezelést,akkor súlyos szövődményei lehetnek egy egyszerű mandulagyulladásnak is.

- Ezt nem értem,hiszen semmit nem vettünk észre. Ő mindig erősnek mutatta magát…Bár ha jobban belegondolok az utóbbi napokban furcsán viselkedett és rossz kedvű volt. 

- Én vagyok a hibás...Én vagyok a szobatársa mégsem vettem észre semmit. – mondtam.

- Ugyan már Hyuk!Ha te hibás vagy akkor mi is..mind együtt élünk vele ,mégse jöttünk rá,hogy rosszul van. Nem a mi hibánk,ne gyötörd magad ezzel. Már csak az kéne, hogy te is rosszul legyél.. –ezután arra lettem figyelmes,hogy Hongbin -t sietve tolják a műtő felé.- Mi történt?- kérdeztem aggódva a főorvostól.

-A fiú állapota rosszabbodott,rögtön meg kell műteni. - mondta. Én teljesen leblokkoltam. Nem tudtam hogy mit mondjak. Ez biztos csak valami vicc…egy mandulagyulladás nem fajulhat el ennyire. De mégis…Miért?Miért pont ő?És miért nem vettem észre semmit?Egyszerűen nem értem . Ha bármi baja lesz én azt nem élem túl…Nem,nem lehet, hogy abba hagyja az éneklést. Számára ez jelenti a világot. A zene mentette meg őt attól,hogy raboljon és verekedjen az árvaházban. Ha nem énekelhetne többé,akkor teljesen összetörne .. És még én sem segíthetnék rajta,pedig már nagyon rég óta ismerjük egymást, és ő mindig mellettem állt. Először csak úgy tekintettem rá mintha a bátyám lenne, de egyik pillanatról a másikra beleszerettem. Nem értem hogyan, de egyszerűen szeretem. Nekem mindig is a lányok tetszettek ,de most … Mindent megosztunk egymással,és én is látom rajta,ha valami nyomja a lelkét. Gondolataimból egy nővér hangja zökkentett ki. 

–Míg a műtét zajlik kérem várakozzanak a páciens kórtermében - közölte majd bekísért minket egy kis szobába. A terem nagyon pici, és elég lepukkant volt .A szoba egyik sarkában az ágy helyezkedett el,mellette volt egy kis szekrény,a másik sarokban pedig egy kis tv foglalt helyet.. Egyszer csak Ken hangjára lettem figyelmes.

- Figyelj rám! Minden rendben lesz, tudod, hogy Hongbin nagyon erős,és nem hagyna minket cserben. Most menj haza, nyugodj le szépen,és holnap reggel gyere vissza,mi addig itt maradunk mellette. Jó?

- Nem! Mégis hogy mehetnék haza ? Nem hagyhatom őt csak úgy itt- mondtam hisztérikusan. Ők ezt nem érthetik...Nem tudják,hogy szeretem Hongbint. Ha valaki megtudná óriási gond lenne belőle. A VIXX-et mindenki lenézné emiatt, és a bandának annyi lenne. Én meg nem tehetem ezt a többiekkel. Inkább szenvedek én,egyedül,minthogy egyszerre 5 embernek okozzak fájdalmat .

- De Hongbin-nak szüksége lesz váltóruhákra stb. Valakinek mindenképp haza kell mennie. -mondta komolyan N.- Na jó , megyek én. Ha bármi hírrel tudtok szolgálni azonnal hívjatok!Sietek vissza-majd kiviharzott a kórházból. Ezután még egy kis ideig ébren voltunk,és próbáltuk jobb kedvre deríteni egymást..Hát nem sikerült. Mindenki tudta, hogyha „elveszítjük” Hongbint akkor a bandának is vége..A beszélgetés után többiek hamarosan elaludtak, hisz nagyon fárasztó napunk volt. Nekem viszont nem jött álom a szememre. Fel –alá sétáltam a folyóson, mindaddig amíg meg nem pillantottam Őt. Őt, akit annyira szerettem… borzalmas volt így látni. Csomó gépre volt kötve, és nem annak az eleven Hongbinnak tűnt akit megismertem. Most tehetetlenül feküdt az ágyon, és nem volt eszméleténél .- Mi történt, sikerült a műtét? - kérdeztem az orvostól.

- Nem léptek fel komplikációk, de minden holnap reggel derül ki, amikor a beteg magához tér. Addig csak reménykedni tudunk.

- Rendben . Nagyon Kköszönöm doktor úr. Ha maga nem lenne..

- Ugyan már, ez a dolgom. Viszont most mennem kell. Szóljanak ha bármi gond adódna-mondta,majd tovább sietett. Tekintetem vissza helyeztem Hongbin-ra aki még mindig békésen feküdt azon az ágyon. Óvatosan megfogtam a mancsát , hogy ő is érezze,  itt vagyok vele. Abban reménykedtem,hogy talán ő is megszorítja a kezemet ,hogy jelezze jól van..De nem így történt. Mozdulatlanul feküdt továbbra is. Erre én már nem bírtam tovább végiggördült egy könnycsepp az arcomon. Sírtam. Nem tudom miért tettem ezt, hisz én sosem szoktam sírni…Ezután elaludtam.

Másnap reggel fáradtan ébredtem, hisz alig aludtam 1-2 órát. A nővér a szobában volt ,és ellenőrizte Hongbin pulzusát. Szomorúan döbbentem rá,hogy még mindig nem tért magához. Körbenéztem . A többiek már ébren voltak, N is visszajött. Mindenki nagyon fáradtnak és gondterheltnek tűnt. Ebben a kórházi szobában teljesen olyanok voltunk mint egy kis család.

- Megyek,hozok valamit enni-közöltem és kifutottam a helyiségből. A mosdó felé vettem az irányt, hogy rendbe szedjem magam. Amikor a tükörbe néztem,egy fáradt zombi tekintett vissza rám. A mosdó nem volt túl nagy,de nekem tökéletesen megfelelt arra a célra,hogy egy kis ideig ott maradjak és gondolkodjak .Még mindig nem tudtam felfogni a történteket. Milyen nevetséges már, hogy ez az egész egy ártatlan mandulagyulladás miatt van. Úgy érzem magam mintha egy filmben szerepelnék,hisz minden olyan abszurd…1 óra múlva kisétáltam a mosdóból és a büfék felé vettem az irányt. Ha már nem is alszom rendesen,legalább ennem kéne valamit. De egyszerűen nem voltam éhes. Mindegy,azért a többieknek vettem egy –egy szendvicset. Miután végig sétáltam a hosszú folyóson Hongbin kórterme felé vettem az irányt… de természetesen sikerült eltévednem.Ezt nem hiszem el.Hogy lehetek ennyire béna,hogy eltévedjek? Ráadásul pont most..Francba.Eszembe jutott,hogy talán útbaigazítást kéne kérnem egy nővértől. 30 perc múlva sikerült visszatalálnom. 

- Mi tartott ennyi ideig?Már azt hittük hogy valami baj történt. - kérdezte aggódva Leo.

- Semmi komoly,csak rossz a memóriám,ezért eltévedtem..tessék itt vannak a szendvicsek. – mondtam. Miután mindenkinek átadtam az ételét, Hongbin részét letettem a szekrényre. Ekkor egyszer csak megmozdult. Én gyorsan megragadtam a kezeit, hogy érreze,ott vagyok mellette. A szemeit is kinyitotta és értetlenül nézett körül. Gondolom nem emlékszik semmire..remélem arra sem, hogy azt suttogtam neki, hogy szeretem..

- Mi történt? –szerette volna kérdezni,de nem jött ki hang a torkán..Teljesen megrémültem,hogy talán  Binnie nem tud többé beszélni.

Hongbin szemszöge

Csak a rengeteg orvosra emlékszem,akik gyorsan toltak a műtő felé,és Hyukkie aggódó arcára . Úgy láttam hogy a „szeretlek „ szót suttogja valakinek. Reménykedtem ,hogy nekem,de ez lehetetlen lett volna……A gyógyszerek miatt nem voltam teljesen az eszemnél,így lehet hogy csak képzelődtem. Mégis örültem volna ha igazából kimondja ezt a rövid, de gyönyörű szót.