17.Fejezet

Leo szemszöge: (egy kis zene hozzá~ http://www.youtube.com/watch?v=iVHmIpUpBxI )

Eszméletlen. Megőrülök..elveszítem a fejemet. Már attól kiráz a hideg, ha fejét az ölembe helyezi. Ahogy  érzékien fülembe suttog..mikor megharapja a fülem, és eltalálja az érzékeny pontomat. A fellegekben járok, és úgy érzem örökre ott maradok. Nem akarok visszazuhanni a rideg,komoly valóságba. Bár tudom, ha leesnék, ő elkapna engem. Mindig mellettem van, hogy vigyázzon rám. Ősszel, ahogy rövidülnének a nappalok, és egyre hosszabb ideig tartanának az hideg éjszakák,a süvítő szél a csontomig hatolna, a pompás színekbe öltözött fák levelein sétálnék. Ő jönne, hogy megöleljen, hogy ne fázzak,és felmelegítse testemet, hogy betakarjon, ha reszketek csókolna, hogy lobogjon  a tűz, és együtt sétálnánk a színes levelekkel teli utcákon. Ugyan még csak nyár van, de jó eljátszadozni a gondolattal. Ebben a pillanatban testét az enyémhez nyomja. Érzem, ahogy minden egyes porcikája hozzám simul. Csábító ajkai nyakam közelében vannak, érzem ahogy kifújja a meleg levegőt, ami előtte  testét járta be. Légzése gyorsul, mellkasa egyre gyakrabban süllyed le és fel. Annyira megnyugtat a közelsége. Beszippantom jellegzetes, édes illatát, amitől elönt a forróság. Gyönyörű szemeit rám szegezi. Szabad utat ad nekem, de én lefagyok, és nem tudom mit csináljak. Látja, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért ő cselekszik. Még közelebb húz magához, ajkaink összetapadnak. Először csak egy puszit lehel párnácskáimra,a következő alkalommal viszont megpróbál nyelvével betörni számba. A meglepettségtől nem engedem hogy megtörténjen, elhúzódom tőle. Értetlenkedve néz rám, mire én még szenvedélyesebben visszacsókolok. Nyelvével játszadozok, szívogatom ajkait, ő ugyanolyan szenvedéllyel viszonozza gesztusaim. Figyelme átterelődik nyakamra, és apró puszikkal halmoz el. A levegőt egyre nehezebben veszem, és már tudom, hogy ma este nem menekülök. Meg fog történni az a  dolog. Először csinálom férfival, ezért nagyon félek, hogy elszúrok valamit. Ken azonban remekül csinál mindent, együttlétünk minden egyes percét kiélvezem. Remélem ő is valami hasonlóan érez. Ajkai lejjebb vándorolnak, és jobb bimbómat szívogatni kezdi. Először halk sóhajok hagyják el szám, majd egyre hangosabb nyögések. Ő is hasonlóképp tesz. Ujjaival hasamon játszadozik, körkörös mozdulatokkal próbálja megtalálni érzékeny pontomat, de nem sikerül neki. Hasra fordít, és a hátamat simogatja. Libabőrös leszek, ahogy  puha ujjbegyei hozzáérnek bőrömhöz. Eltalálja egyik pontom, testem összerándul. Mosolyogva tudakolja, hogy jó munkát végez, és tovább folytatja. Most viszont én jutalmazom meg. Elkezdem felderíteni teste minden egyes porcikáját, bár mivel meg vagyok bilincselve, kissé nehézkesen mozgok. Combját kezdem simogatni, mire teste rögtön összerándul. Úgy látszik jó helyen járok. Végül elérkezem a kritikus ponthoz. Lerántom róla alsónadrágját. Szemem elé tárul merevedése. Egy pillanatig habozok, majd rávetem magam. Most vagy soha..ki kell próbálni a dolgokat. Mondjuk, még mindig nem hiszem el, hogy én képest vagyok ezt csinálni..Mármint olyan fura, és szokatlan tőlem. Én alapvetően egy csendes ember vagyok, aki visszahúzódva figyeli ahogy társai hülyéskednek. De most az én kezemben van az irányítás. Ugyan még mindig rajtam van bilincs. Ebben a  pillanatban előveszi kulcsát, és mintha csak gondolataimban olvasna, leveszi rólam az eszközt. Óvatosan bólint, hogy nyugodtan folytassam tovább amit eddig csináltam. Húzogatni kezdem férfiasságát, mire kéjes nyögések hagyják el ajkait. Picit bátrabb leszek, ezért húzogatás helyett áttérek a harapdálásra. Fogaim közé veszem merevedését, és óvatosan ráharapok. Látom, hogy nagyon élvezi, ezért erősebben csinálom. Én is leveszem nadrágom, már nem bírok magammal. Egész testem elönti a forróság. Régen kerített hatalmába ez az érzés, de most még erősebb, és még ellenállhatatlanabb. Eközben Ken háta ívbe feszül, hátravágja magát, egy hatalmas sóhajjal jelzi, hogy mi történt. Én büszkén mosolygok rá , és nézek bele szemeibe. Minden porcikám azt  súgja, hogy most én következem. Ahogy szerelmem leteper, és a hátamra dönt, megrázom fejem. Nem, nincs itt az ideje ennek a dolognak. Apró lépésekben haladjunk. Nekem az bőven elég volt, hogy boldogságot okozhattam neki.

16.Fejezet

HongBin szemszöge

-Mi a franc folyik itt? Mi történt? Nem értem..Összezavarodtam! És mi van Ravival?

- Nyugodj le – csitítgat Hyuk – Még meghallják, hogy itt ordítozol. És nem hiszem hogy jó vége lesz..

- Bocsánat. Elragadtak az indulataim. – mondom miközben tekintettemmel végigfürkészem Ravit. Tekintete homályos, haja csapzott..és meztelen. Meglep felismerésem. De ez nem elég. Egész teste vörös, és vérzik. Szeménél egy hatalmas lila folt díszeleg. Karjai is tele vannak kék-zöld sérülésekkel. Alig van eszméleténél. Bárki is tette ezt vele, nagyon meg fogja bánni. Mérhetetlenül nagy fájdalmai lehetnek, mégis csendben tűri mindezt. Lélegzetvétele lassul..alig lélegzik. Próbálok odafutni hozzá, de rájövök, hogy ki vagyok kötözve, és mozogni sem bírok,ahogy Hyukkie sem. Valahogy ki kell szabadulnunk innen, de gyorsan..mielőtt Ravi..belegondolni is szörnyű.

- Ravi, mi történt?- próbálok higgadtan, és kedvesen hozzá szólni, annak ellenére, hogy engem is nagyon felzaklattak a történtek. Ki tehette ez vele? Miért nem vettük észre, hogy eltűnt? Már több napja itt lehet..mi meg boldogan éltük tovább az életünket. Nélküle..ezt sose bocsátom meg. De várjunk csak. Úgy tűnik Taemin is benne van ebben az egészben..azt mondta Ravi nála van,ezért nem kerestük. Vagyis a feltételezésem nem teljesen jogos. Lehet, hogy  Ravi azután került ide, miután eljött Taemintől, és Minnie ártatlan. De ösztöneim azt súgják, hogy nem az. A végére kell járni a dolognak. Addig, amíg még nem késő. Ravi válaszra nyitja a száját, de nem jön ki hang  a torkán. Újra próbálkozik, mire sikerül leolvasnom ajkairól, mit szeretne mondani.

-„ Meneküljetek” – tátogja. E szavak hallatára csak dühösebb leszek. Mégis hogyan hagyhatnánk itt őt? – Nélküled nem megyünk sehova – tiltakozom. Újra mondd valamit, de nagy koncentrációt igényel, hogy rájöjjek mit szeretne Harmadszorra már sikerül kivennem a szavakat

-„Kérlek. Én tudom mi folyik itt. És ti sem akarhatjátok ezt” –olvasom le szájáról.

- Akkor mondd el nekünk, hogy segíteni tudjunk. – Vesz egy nagy levegőt, és nagy nehezen sikerül megszólalnia. Látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül minden egyes szót kinyögnie. Arca eltorzul a fájdalomtól.

- Az egész 4 napja kezdődött. Miután beszéltem N-el nagyon dühös voltam. De nem rá, hanem önmagamra. Hülye voltam, amiért kiabáltam vele, és emiatt nagyon rosszul éreztem magam. N nem mondott semmit?  Biztos nagyon maga alatt volt.

- Hát..elég rosszul nézett ki. Leoék szerint napokig ki sem mozdult a szobájából, csak sírt. Alig evett és ivott valamit. Ő igazán szeretett téged. Mi ezalatt az idő alatt az árvaház felé tartottunk, de eltévedtünk. Voltam olyan béna, hogy veszélybe sodortam magunkat.

- Nem a te hibád Binnie. – nyugtatott meg Hyuk.

- Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam szegény N-nek. Én ezt nem így akartam elintézni- elkezd zokogni. Könnyei patakokban folynak  vértől koszos arcán. Egész teste remeg.

- Emiatt ne utáld magad, kérlek. N ügyes fiú és túlteszi magát rajta. Persze csak egy feltétellel. Ha túléled ezt az egészet. Meg ne merj itt halni nekünk! Remélem ha ki jutunk innen, nem csinálsz semmi hülyeséget. – zavartan a földre néz, és lehunyja szemeit. Bátorságot gyűjt valamihez.

- Az igazat megvallva, már csináltam egy nagy hülyeséget. Miután eljöttem HakYeontól a kórház folyosóján  sétálgattam. Kerestem valamit.

- Mit kerestél?- szólt közbe Hyukkie izgatottan. Akár egy rossz kisgyerek. Még ilyen helyzetben is képes így viselkedni. Valahogy nem hiszem el, hogy ő mentett meg engem. Olyan kis pici.

-Tényleg,  szerelmem, innen nem tudsz valahogy kijuttatni minket? 11 évesen sikerült megszöktetned az árvaházból..remélem most is van valami ötleted.

- Sajnálom, de most nem tudok segíteni. Rég óta nem gyakoroltam, kijöttem a gyakorlatból, és a megfelelő eszközök sincsenek most nálam. Ilyenkor tehetetlen vagyok.

- Mégis miről beszéltek? – nyögi Ravi. Nehezére esik feldolgozni ezeket az információkat.

- Mindegy. Majd később elmeséljük, hosszú történet. Inkább folytasd te. – hezitál.

- Tehát kerestem valamit.. egy éles tárgyat, amivel fájdalmat tudok okozni magamnak. Nagyon utáltam önmagam, amiért ekkora fájdalmat okoztam N-nek, ezért elrejtőztem egy sikátorba, hogy senki se találjon rám. Nektek sem akartam gondot okozni. Megfogtam a szikét, és megvágtam magam.

- Nem akartál gondot okozni nekünk? Mégis  hogy képzelted, hogy megvágod magad, és öngyilkos leszel? Ránk nem gondoltál? Ezzel nem segítettél volna..csak tovább rontottad volna  a helyzetet. Nem gondoltál arra, hogy mi szeretünk téged? És ha elveszítünk, akkor abba mi is belepusztulunk?

- Hülye voltam..akkor nem gondolkodtam, csak meggondolatlanul cselekedtem. Erősen véreztem, a fejem majd széthasadt, szédültem, majd elsötétült a világ. Amikor újra magamhoz tértem ebbe a szobába találtam magam , kikötözve, akár csak most ti. Nem soká egy nő lépett be az ajtón, aki azt mondta a főnök meg fog ölni engem. Ja, és a legjobb az egészben, hogy azt hiszi én vagyok Hyuk. Nem tudom, hogy lehet ennyire béna, hogy  összetévesszen vele? Nem olvas újságokat,sem híreket? Mert azért elég híresek vagyunk..na de mindegy, én nem mondtam el az igazságot. Ezzel meg tudtalak védeni téged Hyuk. Bármikor képes vagyok feláldozni az életem. Úgyhogy kérlek ne akadályozzatok ebben. – az utolsó mondatainál elakad a lélegzetem. Meredten nézek előre, és bámulok az ürességbe. Minden tiszteletem Ravié..ő nem azért akadt ki, mert elrabolták, hanem azért mert nem ismerték fel őt. Elég vicces. Ennek ellenére mégis Hyuknak vallotta magát, hogy megmentse szerelmemet.

- Mégis miért tetted ezt értem? – kérdi Hyuk, mintha csak gondolataimban olvasna.

- Rájöttem, hogy már nincs veszítenivalóm. Amúgy is öngyilkos akartam lenni. És nem akartalak titeket elszakítani egymástól. Legalább téged megmenthettelek volna.És rájöttem, hogy szeretem N-t. Legalábbis adok neki egy esélyt.. Persze azért nem lett volna rossz, ha túlélem ezt az egészet, de beletörődtem a sorsomba. A karma  visszaütött rám. Jogosan.

-E-ezt nem engedhetem! Amint bejön valaki, elmondom, hogy én vagyok Hyuk, és nem te!

- Nyugodtan. Amúgy sem fognak hinni neked. Ők már döntöttek. Meg fogok halni és kész, nincs vita.

-De-de..-dadog Hyukkie. Ravinak sajnos igaza van. Nem fognak hinni nekünk. Éppen ezért kell minél gyorsabban kijutnunk innen. –És miért vagy csupa vér? Máris elkezdtek kínozni téged? Ezek tényleg nagyon gonosz emberek lehetnek. Um..azt nem mondták miért akarnak megölni engem?

- A-a. Arról nem tudok semmit. És hogy miért vagyok véres? Az nagyon gáz történet..-mérgesen nézek rá. –Jó,jó, elmondom- nyögi. –A nő szóval…elkezdett vetkőztetni. Ekkor lehetőséget láttam a szökésre, és elindultam az ajtó felé. Ekkor kiderült, hogy van még 2-3 fickó a terembe, akik elkaptak.A nő távozott, ezután a pasik meg akartak erőszakolni engem..2 bennt maradt, de az egyik elment, nem tudom mi baja lehetett. A másik kettő meg..khm..szóval na megerőszakoltak-ezt úgy mondja mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Próbálja erősnek mutatni magát..de tudom, hogy legbelül szenved. – Amikor lehetőségem volt rá, megharaptam az egyik férfiasságát..emiatt persze büntetést kaptam. Jól megvertek, aztán meg itt hagytak akárcsak egy kutyát. Gondolom nemsokára visszajönnek..é-én tényleg próbáltam harcolni ellenük, de túl erősek voltak. Annyira szánalmas lehetek..

- Szánalmas? Inkább ők azok! Gyáva férgek..csak úgy mertek szembeszállni veled, hogy meg voltál kötözve! Ez  övön aluli volt..persze, hogy nem tudtál védekezni. – könnyek gördülnek végig arcán.

- Köszönöm, hogy ennyire megértőek vagytok..azt viszont nem tudom, ti miért vagytok itt. Mi történt veletek? Vagy ti sem tudjátok?

- Tehetetlenül mászkáltunk az utcákon, és próbáltuk megtalálni az árvaházat, de beesteledett. A közelben láttam egy gyárat, gondoltam ott tölthetnénk az éjszakát. Amikor beléptünk, egy nagy csattanást hallottam. Azt hittem, hogy csak egy doboz esett le..de most már biztos vagyok benne, hogy az egy pisztoly hangja volt. Valaki el akart minket onnan tüntetni. Éppen ezért gondolom megvárta míg elalszunk. Úgy egyszerűbb..tehát amikor felébredtünk már mi is itt találtuk magunkat. És fogalmam sincs, hogy hol lehetünk most. Az sem biztos, hogy Koreában vagyunk..- válaszolom, de ekkor abbahagyom gondolatmenetem. Egy ijesztő,de ismerős külsejű nő lép be az ajtón.

15.Fejezet

HongBin szemszöge

- Umm, rendben veled megyek. Megpróbálok nem a terhedre lenni.

- Szerinted ha a terhemre lennél, megmentettelek volna? De ígérem, egyszer elmondom , hogy ki vagyok és miért segítek neked. Na, most viszont gyere – mondja és kezemnél fogva elkezd húzni a sötétségbe. Egy sötét ösvényen vezet keresztül. Alig látok el az orrom hegyéig, de mellette még így is biztonságban érzem magam. Furcsa, mert rég nem bíztam meg ennyire senkiben. Az emberek mindig csak átvertek. De ennek a rejtélyes fiúnak most mindenem odaadom. Végül tovább húz a sötétbe.

Egy tisztásra érkeztünk.A Hold fénye ragyogja be ezt a csendes éji tájat. A közeli tavon is megcsillan ezüst fénye. Szemet gyönyörködtető látvány. A hideg szél belekap hajamba és az arcomba fújja. Ő közelebb jön hozzám, egy percig csak bámul, majd kósza fürtjeim fülem mögé tűri. Egy percig még levegőt sem veszek, visszafojtott lélegzettel nézem amit csinál.  Ő azonban hirtelen meggondolja magát, és úgy tesz mintha mi sem történt volna. Bevezet egy kis házikóba, ami a tisztás közepén helyezkedik el, és felkapcsolja a villanyt. Egy szoba tárul szemem elé, a sarokban egy ágy, mellette egy szekrény foglal helyet. A kis helyiség másik végében a konyha van és a fürdő. Ami szemet szúr nekem, az az, hogy a falakon mindenhol fegyverek, és egyéb ijesztő tárgyak lógnak. Ennek ellenére nem kérdezek tőle semmit, mert megbízok benne, és tudom, hogy amúgy sem válaszolna. Jelenleg örülök annak, hogy nem az utcán kell élnem, és befogadott. Na jó, igazat megvallva nagyon örülök  neki.

-Kérsz enni valamit? Biztos nagyon éhes lehetsz – kérdi és elkezdi kipakolni az ételeket az asztalra.

- De,az vagyok. Köszönöm – felelem és segítek neki a pakolásban. De ő nem engedi, inkább leültet a székre, hogy csendben várakozzak, hisz én vagyok itt a vendég. Végül egy gondosan megterített asztallal találom szembe magam, rengeteg étellel megpakolva. Én csak elkerekedett szemekkel nézek

- Ezt mind te csináltad? Tudsz  főzni?

- Igen. Muszáj volt megtanulnom, hisz egyedül élek itt már pár éve. Tudom, hihetetlen, hogy 11 évesen egyedül élek egy tisztáson, és főzök magamra. De muszáj..ugyanis megszöktem otthonról. Elegem volt már abból, hogy a szüleim egyfolytában kioktatnak. Egyszerűen már nem bírtam tovább ott maradni.

- Oh, értem. Igazán sajnálom…de köszönöm hogy mindezt elmondtad nekem. Végre tudok valamit rólad, még ha nem is túl sok dolgot. De jobb mint a semmi – megölelem, magamhoz húzom és beszippantom édes illatát.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem. Én nem szoktam elérzékenyülni, de már nem bírtam tovább. Ki kellett adnom magamból. Na de- törli le könnyeit az arcáról – ideje enni. - Elém tol egy nagy adag rament, én meg unszolás nélkül elkezdek falatozni.

- Ez nagyon finom..igazi főszakács lehetnél –nevetek, és még egy adagot teszek a tányéromba.

- Örülök , hogy ízlik – mondja. Miután befejeztük a vacsorázást, és elpakoltuk az asztalt, előkészítette az ágyat.- Szeretnél velem egy ágyban aludni? Vagy aludjak én a földön, és te az ágyban?

- Szívesen alszok veled együtt. Vagy ha szeretnéd, akár aludhatok én a földön.

- Na ne viccelj. Akkor velem alszol, probléma megoldva.

- Rendben  - mosolygok és bemászok mellé .Szerencsére igen nagy ez az ágy, így mindketten kényelmesen elférünk rajta. Én azonban nem tudok aludni, lepörögnek előttem a mai nap eseményei. Sikerült megszöknöm, és jelenleg egy 11 éves fiúval élek egy házban,akinek a falai tele vannak fegyverekkel,és maszkot visel. Mindez egy eldugott  tisztás közepén. Különös.

- Te már alszol?- kérdem tőle halkan.

- Most már nem – fordul felém érdeklődően. – Valami baj van?

-Ne-nem, csak érdekel, hogy te ebben a maszkban fogsz aludni?Nem kényelmetlen?

- Nem. Már megszoktam. És muszáj viselnem. Nem fedhetem fel előtted az igazi arcomat, mert azzal veszélybe sodornálak. Ezért kérlek, amíg alszom, ne próbáld meg levenni rólam. - bólintok. Nehéz lesz ellenállni, de végül engedelmeskedem neki. Nagy nehezen álom nehezedik a szememre és sikerül elaludnom. Reggel a nap sugarai ébresztenek, de H azonban nincs mellettem. Kikászálódok az ágyból, és elindulok a konyha irányába. Finom tojásrántotta illata csapja meg az orromat.

- Mióta vagy ébren?- kérdezem tőle fáradtan, és megdörzsölöm karikás szemeimet.

- Egy órája. Gondoltam addig csinálok reggelit, amíg fel nem ébredsz. Ezután viszont el kell mennem egy kis időre. Majd jövök – mondja és kiviharzik az ajtón. Csak késő este tér vissza, de nem mondja el merre járt. Egyből beleveti magát az ágyba, és már alszik is. Ez a körforgás ment egy éven keresztül, és sosem tudtam meg, merre járt. Amíg ő nem volt otthon, én kitakarítottam a házat, hátha valami hasznomat veszi ezzel, és nem csak teher leszek számára. Egyik nap viszont már nem tért haza. Teltek az órák, napok hónapok, de még mindig semmi hírt nem hallottam felőle. Kétségbeesetten próbáltam megtalálni, de semmi. Napról napra biztosabb voltam benne, hogy elveszítettem őt, és soha nem tudtam megköszönni neki, amit értem tett. Bűntudatot éreztem, ezért már nem akartam tovább nála maradni. Elindultam a városba, ahol az énekléssel kerestem a kenyeremet. Valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el énekelni, de bejött. Megkeresett az egyik ügynökség, akik igen tehetségesnek találtak, így kerültem a VIXX-hez. Ezután próbáltam elfelejteni a múltamat.

 Mondom és befejezem a mesélést. Hyukkie csak mosolyogva figyel engem.

-Miért mosolyogsz? kérdezem tőle érdeklődve.

- Végre elárulhatok neked valamit, amit 7 éven keresztül titkolnom kellett előtted. Én vagyok H. Én szöktettelek meg az árvaházból, velem laktál egy éven keresztül, én főztem neked minden nap vacsorát. - szavai lassan hatolnak el a tudatomig. Ne-nem ez nem lehet..de igazából legbelül mindig is éreztem, hogy ő az, csak nem mertem beismerni magamnak.

- Ez hogyan lehetséges? – kérdem tőle izgatottan. - Azt hittem meghaltál 6 évvel ezelőtt.

- Mint látod, nem így történt. Régen azért tűntem el minden nap hosszú időre, hogy megvédjelek téged. Ugyanis valaki bántani akart téged, és én azt akartam kideríteni, hogy ki az. Sajnos nem jártam sikerrel, viszont egyik nap kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy tűnjek el, vagy megölnek téged.

Nagy nehezen rávettem magam a távozásra, és bíztam benne , hogy megleszel nélkülem is. Ez így is törént, és egy szerencsés véletlen folyamán egy bandába kerültünk. Eddig nem mertem elmondani, hogy ki vagyok, de végre rávettem magam. Remélem meg tudsz nekem bocsátani- dadogja.

- Soha nem is haragudtam rád. Csak aggódtam érted, és nem tudtam miért tűnsz el nap mint nap. Aznap amikor nem  jöttél vissza nagyon pánikba estem. Bíztam benne hogy visszatérsz, de nem így történt, ezért elkezdtelek keresni. Sikertelenül..de azt még mindig nem mondtad el, hogy ki is vagy pontosan, és miért szöktettél meg, miért vigyáztál rám..

- Régen az én szüleim és a te szüleid nagyon jóba voltak. A szüleid látták, hogy magabiztos, és tehetséges gyerek vagyok ezért megbíztak egy feladattal. Azt mondták , hogy veszélyben vagy náluk, ezért egy árvaházba kell adniuk téged.  Azt is mondták, hogy figyeljelek, és nap mint nap látogassam meg az árvaházat. Minden nap láttam, ahogy az udvaron játszol a többi gyerekkel, ahogy csúfolnak téged és megvernek. Bevallom őszintén, először csak a pénzért figyeltelek téged, ugyanis a szüleid sok pénzt fizettek nekem ezért. Azonban napról napra egyre jobban megkedveltelek, és vágyakoztam utánad. Nem bírtam nézni, ahogy ott szenvedsz az árvaházban, ezért engedélyt kértem a szüleidtől arra, hogy megszöktesselek, és a továbbiakban én vigyázzak rád. Ez így is történt, szerencsére minden simán ment, addig a napig amíg meg nem ölték őket. A szüleid egy terrortámadásban haltak meg, mivel befolyásos politikusok voltak. Másnap kaptam egy levelet, hogy tűnjek el a közeledből, vagy téged is megölnek. Én nem tudtam mit tenni, engedelmeskedtem nekik. Gondolom, ők azt hitték, hogy nem tudsz majd magadról gondoskodni, és pár napon belül meghalsz, de nem így történt. Megerősödtél, és okos, tehetséges lettél. Bekerültél a VIXX bandába, ahol már biztonságba voltál. Amikor megláttam, hogy te is a banda tagja leszel, a szívem hevesen vert, hogy végre ennyi év után újra láthatlak. De tudtam, hogy nem fedhetem fel a kilétem, mert akkor újra veszélybe kerülnél. Igaz, már évek óta nem hallottam  azokról, akik megölték a szüleid, de biztosra akartam menni. Most már  tényleg mindent tudsz rólam.- én teljesen lesokkoltam. Az agyam még nem fogta fel ezt a rengeteg új információt. Jelenleg csak egy dologra tudok gondolni. Arra hogy szeretem, és őt akarom életem végéig magam mellett tudni. Mély levegőt veszek, és megcsókolom. Ő úgy csókol vissza , mint még sosem. Szenvedéllyel és vággyal. Érzem, hogy  végre megkönnyebbültem, most, hogy már tudom az igazságot. Egyedül az bánt, hogy éveken keresztül utáltam a szüleimet, amikor ők csak meg akartak védeni, és miattam haltak meg. Ez sose fogom megbocsátani magamnak. Könnyek gördülnek le az arcomon.

-Shh, semmi baj, ne sírj. Ne okold magad a szüleid halála miatt. Nem te tehetsz róla. Nyugodj meg. - mondja és magához szorít. Nem akarom, hogy még egyszer elengedjen. Örökké mellette akarok maradni. Ezekkel a gondolatokkal álomba sírom magam, Hyukkie karjai között.

Reggel szerelmem kétségbeesett hangjára ébredek.

-Mi történt? – kérdem aggódva. Körülnézek. Egy zárt szobában találom magam. - Mi ez a hely? Miért nem a raktárban vagyunk? Nem értem, összezavarodtam.

- Én sem tudom. Csak azt, hogy amikor felébredtem már itt voltunk megkötözve.

- Úristen? Mi történhetett az éjszaka? És ki az ott a sarokban?

- A sarokban? Eddig észre sem vettem..- a sarokban ülő személy felemeli fejét és ránk néz. Ravi az.

14.Fejezet

HongBin szemszöge

Az idegen távozása után néhány percig meredten bámulok a sötétségbe. Segít megszökni nekem? Mégis hogyan? Hisz kisebb nálam..Ugyanis hangjából ítélve biztos nem 13-14 éves. Alig lehet 11. Érdekes, mégis sokkal érettebbnek  tűnik. Lelkem mélyén irigy vagyok rá, és valamilyen szinten vonzódom is ehhez a titokzatos idegenhez. Na de ideje visszamennem a szobámba, mielőtt valaki meglát, és lebukom. Először átsétálok az udvaron , majd felugrom az ablakpárkányra. Súlyom hatására megreccsen, de szerencsére nem történik semmi. Zökkenőmentesen jutok vissza. Lefekszem az  ágyra és csak a plafont bámulom. Tényleg elszabadulhatok arról a helyről? Szívem hevesen ver, és izzadságcseppek gördülnek le a homlokomról. Vicces ennyi év után eljátszadozni a szökés gondolatával. De már elegem van abból , hogy folyton beszólogatnak a külsőm miatt. Hiába próbáltam megváltozni, semmi nem volt jó nekik. Mindig én voltam a nevetség tárgya. Sajnos azonban ezen már nem tudok változtatni. Csak egy lehetőségem maradt.

Ezekkel a gondolatokkal alszom el. Reggel az égető napsugarak ébresztenek. Pilláim kinyitom és feltápászkodom. Gyorsan megmosom az arcom, és felöltözök. Elkezdek összepakolni, hiszen lehet hogy ez volt  itt az utolsó éjszakám . Örömmel dobálom bele a cuccaim a bőröndbe. Ugyan nincs túl sok holmim, de ez a pár kacat sokat jelent számomra. A normális emberek ilyenkor a helyemben elbúcsúznának a barátaiktól, és az épülettől. Nekem szerencsére nincs ilyen gondom. Először is azért mert nincsenek barátaim, másodszor meg titokban kell  elhagynom ezt a helyet. Nem lenne jó, ha a többiek rájönnének mire készülök. Ahogy  végzek a pakolással kimerészkedek szobámból és elindulok a lépcsőn, hogy lejussak a konyhába. Tegnap alig ettem valamit, és ezt a gyomrom egy hangos korrgással jelzi is. Elkészítem magamnak a szendvicsem és elindulok visszafele. Azt hiszem minden gond nélkül vissza tudok jutni a szobámba, de ekkor a vörös hajú srác az utamat állja. Semmi kedvem nincs most vele veszekedni, de azt sem szeretném hogy megverjen. Aish, miért most kellett felbukkannia? Megpróbálok úgy tenni mintha észre sem vettem volna, és elindulok a másik irányba. Mázlimra a konyhában két kijárat van, azonban a vörös hajú egyik szolgálja szintjén az utamba áll. Megpróbáltam elkerülni az elkerülhetetlent. Úgy látszik nem sikerült.Essünk túl rajta.

-Mit akartok tőlem? Most miféle bűnt követtem el? – kérdem gúnyosan.

- Tudunk az esti kis kalandodról. Az érdekel, hogy miért mászkál te olyankor kint az udvaron.

- Semmiért, csak fájt a fejem és egy kis friss levegőt akartam szívni. Ennyi az egész.-válaszolom idegesen

- Logikus..végül is te olyan kis pancser vagy. Nem is vártam mást tőled. – Felsóhajtok. Uh, úgy látszik bevette. Valószínűleg nem látta, hogy a kapunál beszélgettem  egy sráccal. Most szerencsém volt, de legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ki tudja kik figyelnek még engem. Simán lebukhatok.

- Amúgy ti honnan tudjátok, hogy merre voltam az este? – teszem fel érdeklődve a kérdést.

- Öhm, az legyen a mi dolgunk – mondja zavartan. Úgy látszik sikerül sarokba szorítanom. De jobbnak látom annyiban hagyni a dolgot. Békésen akarok távozni innen, nem akarok feltűnést kelteni.

- Most, hogy ezt így megbeszéltük távozhatok?- belenézek szemébe, ami csillog a dühtől. Úgy érzem szívesen lekeverne nekem néhány pofont, de mégsem teszi. Gyorsan megyek el mellette, majd fel a szobámba. Napjaim nagy részét eközött a biztonságot nyújtó négy fal között szoktam tölteni, és igazából tökéletesen el szoktam itt lenni. Nem zavar senki, csak néha ordít rám az egyik gondozó, hogy takarítsak ki, vagy menjek vacsorázni, de amúgy nyugodtan gondolkodhatok. Az életről…a borzalmas életemről. Elhatároztam, hogy miután kijutok innen, nem fog érdekelni mások véleménye. Talán egy napon énekes leszek. Végül is szeretek zenét hallgatni, és már a dalszövegírással is próbálkoztam. Ami valljuk be, nem is ment olyan rosszul. Vicces, hogy már a jövőmről gondolkodom, amikor még itt vagyok. Tudom , hogy úgy beszélek erről az épületről, mintha valami börtönről lenne szó, de valójában tényleg az volt.  Ahogy így tovább gondolkodtam egyszer csak beesteledett. Ugyan nagyon vártam ezt az időpontot, de most minden olyan ijesztőnek tűnik. Gyorsan lemegyek és megvacsorázok. Próbálok minél több ételt magamba tömni, mert nem biztos , hogy egy hamar újra élelem közelébe kerülök. Ezért akkor amikor senki nem figyel elrejtek néhány gyümölcsöt és kekszet a zsebembe, még néhány szelet kenyeret is sikerül elcsennem. Evés után visszatérek szobámba, és idegesen számolom a másodperceket. A percek óráknak tűnnek, az órák napoknak, de végre elérkezik a tökéletes időpont. Már mindenki alszik. Fogom a táskám és kidobom az ablakon, majd a tárgy sorsát követve én is utána ugrom. A bokrok mögé rejtőzve haladok előre, míg oda nem érek a sötét kapuhoz. Még nem látok senkit . Úgy látszik korán érkeztem. Csendben leülök egy kőre, és meghúzódom az egyik fa mögött. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy  valaki a nevemet suttogja. Örömmel észlelem, hogy Ő az. Végre megjött, és segít nekem.

- Bocsánat ,hogy késtem- kér elnézést. – Akadt egy kis gond, de most már semmi akadálya annak, hogy megszökj – szája mosolyra húzódik. Legalábbis úgy tűnik, mivel még mindig rajta van a maszk.

- Öhm , lehet egy kérdésem? Tudom, elég bunkóság , hogy megkérdezem, de miért van rajtad ez az álarc? Biztos van valami oka, hogy mindig viseled.

- Igen. Legyen annyi elég, hogy azért viselem, mert nem tudhatod meg ki vagyok. Nem akarlak veszélybe sodorni. Majd talán idővel mindenre fény derül.

-Legalább azt elmondod, hogy hogyan hívnak?

- H. Gondolom nyilván rájöttél, hogy nem ez a valódi nevem, de többet nem mondhatok.

- Nagyon titokzatos vagy, de megértem. Ígértem többet nem faggatlak, hisz alig ismerlek 1 napja..

- Umm, köszönöm – mondja miközben elővesz egy kötelet. Átdobja a kapu túloldalára. A kötél azon részét amelyik nála van kifeszíti egy fához. – Mássz át a falon a kötél segítségével – utasít de én csak ártatlanul pislogok rá. – Fogd meg a kötelet, tedd a lábad a falnak, és kezdj el felfele mászni. Ilyen egyszerű. A riasztókat már hatástalanítottam, és szerencsére nincs szögesdrót a falak végén. Bár az sem jelentene túl nagy gondot –nevet. Én elképedek tehetségén. Ez a fiú egy született zseni.

- De akkor is, ez a fal van vagy 10 méter magas. Hogyan fogok én ezen átmászni?

- Ügyes fiú vagy te, megoldod  - kacsint. Félve megfogom  a kötelet, és mászni kezdek. Meglepődök azon, hogy milyen könnyedén haladok felfelé. Egyszer ugyan sikerül megcsúsznom, és majdnem leesek, de sikerül fenn maradnom, és gond nélkül haladok tovább. Felérek a fal tetejére. Megfordulok, hogy le tudjak ereszkedni. Óvatosan haladok lefelé, és H is bíztat, így 10 perc múlva már újra a biztonságos földre helyezem lábaimat. Testem remeg, mert igen csak elfáradtam, de megérte. Kijutottam. Egészen eddig erről álmodoztam. Boldogan szippantok bele a friss esti levegőbe. Mintha itt kívül minden teljesen más lenne. Végre szabadnak érzem magam.

- Uh, jut eszembe a táskám ott maradt a kapu előtt. Nagyon fontos számomra. De mindegy. Menjünk.

- Nyugalom, segítek visszaszerezni a tatyódat. - mondja és könnyedén elkezd mászni a falon a kötél segítségével. Pár perc múlva már vissza is ér táskámmal a kezében.

- Köszönöm..köszönök mindent – mondom és megölelem. Még soha senki nem tett értem ilyen dolgot, úgyhogy nagyon meghatódtam. Még könnyeim is elkezdtek potyogni.

- Szívesen. – ölel meg és megsimogatja fejem. Ráeszmélek hogy mit csinálok, és kibújok karjai közül. Táskám a vállamra dobom és lassan elindulok az egyik irányba. Nem tudom merre megyek, és hogy mihez fogok kezdeni, vagy hogy hol fogok lakni, de nem érdekelt. Végre szabad vagyok.

- Te mégis hová mész? – fut utánam H.

- El…nem akarok a terhedre lenni. Jól megleszek én egyedül is.

- Nem vagy a terhemre. És gondolom nincs hová menned. Úgyhogy, mi lenne ha nálam húznád meg magad egy ideig? 

13.Fejezet

13. Fejezet

HongBin  szemszöge

-Biztos vagy benne, hogy ez egy pisztoly hangja volt?

- Hát, először az voltam .. De kezdek elbizonytalanodni. Lehet hogy csak egy doboz esett le valahonnan vagy hasonló. Végül is ez egy elhagyatott raktár..gyakran megesik az ilyen.

- Tényleg? Én nagyon félek..Szerintem ne maradjunk itt éjszakára – közelebb húz magához.

- De akkor hova máshova mehetnénk? Kint még veszélyesebb – mondom idegesen.

- Jó, akkor maradjunk itt..de ígérd meg hogy vigyázni fogsz rám. Persze én is  rád..

- Aranyos vagy. Megígérem, hogy mindig melletted leszek. Ha szeretnéd ébren maradok amíg te alszol.

- Nem muszáj.. nem vagyok gyerek, hogy mindig őrködjön valaki felettem. De ha már itt tartunk, akkor én is ébren maradok, amikor te pihensz, ha ez így megfelel neked – bólintok. Olyan kis harcias tud lenni ilyenkor..bármit megtenne értem. Ezért hálás is vagyok neki..de én vagyok a rangidős, az én dolgom megvédeni őt. Őt, aki még olyan ártatlan és pici. Legalábbis annak tűnik – mosolygok.

- Nah, de ha tényleg itt akarjuk tölteni az éjszakát, akkor kéne keresnünk egy-két pokrócot.  Nagyon hideg lesz este. – elindulok az egyik irányba. Szerencsére hoztam magammal elemlámpát, így még látok is valamit. Hyukkie szorosan követ engem. Az egyik sarokban megpillantok egy  paplant.

- Szerencsénk van, de sajnos csak egy van belőle. Kénytelenek leszünk beérni ezzel.

- Nem baj..sőt. Legalább közelebb lehetek hozzád – mosolyog..hm, talán nem is olyan ártatlan. Nagyon nem…Keresek pár kartonpapírt, amit lerakok a hideg földre, hogy ne legyen olyan kemény. Lefekszem, kedvesem pedig szorosan mellettem foglal helyet. Közelebb bújik hozzám. Ekkor megcsap ellenállhatatlan illata. Ez az illat..nagyon emlékeztet egy régi illatra..még az árvaházas időkből. De ugyan már mire gondolok? Mostanában tényleg kezdek megőrülni..

- Mi a baj? – kérdi kedvesen. Mélyen íriszeimbe néz..ugyanaz a tekintet..nem értem hogy miért nem tűnt fel eddig. Látja, hogy még mindig nem akarom elárulni,ezért tovább nyaggat- Kérlek! Binnie áruld el nekem mi a gond. Nekem mindent elmondhatsz..tényleg. - szól hozzám kedvesen.

- Hát nem is tudom. Igazából hülyeség az egész. Biztos csak képzelődöm..

 -Mindegy. Mit veszíthetsz azzal, ha elmondod nekem? Én hallgatok mint a sír.

- Meggyőztél..de kérlek ne ítélj el emiatt. Tudod régen, amikor olyan 13-14 éves lehettem nagyon sokat szenvedtem. Akkor erősnek éreztem magam. De így visszagondolva nem voltam az. Az árvaházas „barátaim” nem értettek meg igazán..Emlékszem amikor egyszer az egyik gyerek fogott,és a falhoz vágott. ..-** visszagondol arra a jelenetre  és elmeséli Hyuknak**

-Mégis mit képzelsz magadról? Azt mondtam hogy hagyd békén a barátnőmet! Rá se merj nézni többé! –ordít és a nyakamnál fogva felemel.

- Én nem csináltam semmit a barátnőddel..már egy ideje nem is láttam. Ártatlan vagyok- tényleg az voltam. Ez a srác szeret megtámadni embereket valami hülye kifogással. Múltkor  azért vert meg, mert nem adtam oda a zsebpénzem. Válaszom hallatára még erősebben szorít. Alig kapok levegőt, fulladozni kezdek.Próbálok ellenkezni, de testem tehetetlen,a nagy és izmos kezei ellen – Ugyan már, add fel. –  nevet – Annyira szánalmasak tudtok lenni ilyenkor,ti kis férgek..bármit megtennétek azért, hogy ne bántsalak titeket! Éppen ezért térdelj le elém, és könyörögj a bocsánatomért- vigyorog.. .én? könyörögjek? neki? ugyan már..gondolom magamban,de hangosan nem merem kimondani ezeket a szavakat. Jobbnak látom, ha engedelmeskedem neki.

- Rendben, megteszem – sóhajtok mire ő elenged, és letesz a földre. Némán letérdelek,és meghajlok előtte. Közelebb jön hozzám, és kezét nyújtja felém. Azt hiszem fel akar segíteni,és bocsánatot akar kérni. Ő azonban nem  segít, hanem kezét hirtelen elrántja, és jól belém rúg.

- Szemétláda! – ordítom, de a fájdalomtól kicsordulnak a könnyeim.  Látja, hogy fáj, ezért tovább csinálja, és még jobban élvezi. Társai is megérkeznek, körül vesznek engem. Bekerítenek, hogy ne menekülhessek, végül ők is ütni kezdenek. Egyre erősebben, és erősebben csinálják. A vörös hajú  egyszer csak odajön , felemeli fejem. Megalázottnak érzem magam, de őt ez nem zavarja.

- Na, most majd megtanulod , hogy ki a főnök, és legközelebb engedelmeskedsz- nevet.

- Nem értem miért jó ez neked. Miért jó a gyengébbeket bántani? Szánalmas. – válaszolom.

- Ne röhögtess, kettőnk közül te vagy a szánalmas. Te fekszel a földön agyonverve, míg én szó szerint lenézek rád. Itt én vagyok a főnök.

-  Lehet…de én legalább szembe merek szállni a nálam erősebbekkel! Te viszont csak a csicskáiddal végezteted el a piszkos munkát.- Nem felel. Érzem, hogy az utolsó mondatommal szíven találtam.

- A csicskáim? Ugyan már..maguktól engedelmeskednek nekem. Senki nem kérte rá őket.. Csak veled ellentétben ők tudják, hogy én vagyok a főnök, és ha velem vannak megvédem őket. A saját érdekeikből  vannak velem..Úgyhogy gondold meg mit beszélsz, mielőtt alaptalanul megvádolnál – mondja büszke fejjel.. Ch, ez a fiú teljesen el van szállva magától..

- Szerintem nem vádoltalak meg teljesen alaptalanul. De mindegy. Most már elengedsz végre?

- Eszem ágában sincs – mondja és még egyszer belém rúg. Felnyögök a fájdalomtól, de már nem sírok. Újra meg akarja ismételni az előbbi mozdulatát, de ekkor közeledik valaki.  A vörös hajú társaival együtt gyorsan elfut,  nehogy meglássa őket valaki. Engem meg ott hagynak véresen. Az egyik gondozó közeleg, látja hogy a földön fekszem, de nem csinál semmit. Elmegy mellettem, mintha csak egy kutya lennék. Összeszedem magam, és elsétálok a szobámig. Vérző sebeim igen, csak megnehezítik a dolgom,de volt már ennél rosszabb is. Túlélem..de már elegem van az egészből. Éppen ezért úgy döntök, hogy megszököm. Elhatározom, hogy minden este, amikor már mindenki  alszik kimászom az ablakon , és feltérképezem a helyet..Erre azért van szükség, mert az árvaházat szigorúan őrzik. Riasztó van az ablakokon és az ajtókon. Szerencsére tapasztalt vagyok a riasztók hatástalanításában ,így ezt az akadályt könnyedén veszem. A főkapu kódját azonban nem tudom..és anélkül lehetetlen kijutni a városba. Az ablakon még sikerül is kimásznom. Felállok a párkányra, majd könnyedén kiugrom, mert a szobám  a földszinten van. Egy halk csattanással érkezem a földre. Az ablakokkal az a baj, hogy a kertre néznek. A kertet pedig még egy nagy fal veszi körül, aminek a közepén a főkapu helyezkedik el.  Elindulok a kapu irányába, de ekkor egy alakot pillantok meg a sötétben. Nem lehet több 13-14 évesnél.. pont mint én. Barna haját, és arcát tökéletesen megvilágítja a hold fénye. Észreveszem, hogy egy maszkot visel, csak szemei látszanak. Úgy tűnik nem akarja felfedni előttem kilétét. Egy ideig csak a távolból figyelem, nem merek közeledni felé. Egyszer csak  megszólal.

- Gyere csak közelebb.. nem bántalak. Segíteni akarok – mondja kedvesen. Ne tudom miért, de valamilyen oknál fogva bízom benne. Lehet, hogy az egész csak átverés, de már úgyis mindegy. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet. Eleget teszek kérésének, és közeledem alakja felé. Megteszek még egy lépést, majd még egyet, végül azon kapom magam, hogy rohanok a kapu felé.

- Ki vagy te? És mit akarsz? – lihegem , mert elfáradtam a futásban.

- Psszt, titok. – suttogja. – Legyen az elég, hogy én tudom ki vagy.

- Értem..de miért akarsz nekem segíteni? Honnan tudtad, hogy itt találsz meg engem?

- Vannak kapcsolataim – nevet- én mindent tudok rólad.

- Mindent? Ez mégis hogy lehetséges? Kérlek áruld el hogy ki vagy..

- Nem tehetem, sajnálom. Ígérd meg, hogy nem fogsz utánam kutakodni , mert azzal mindkettőnknek ártasz. Megértetted? – kérdi mire én csak bólintok. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy az árvaház kapujában egy idegennel beszélgetek, aki mindent tud rólam, de én semmit nem tudok róla. – Most mennem kell. Holnap visszajövök . Legyél itt, pontosan ugyanekkor. Akkor már többet mondhatok.  Viszlát. –Elmegy és ott hagy engem egyedül a sötétben.