14.Fejezet

HongBin szemszöge

Az idegen távozása után néhány percig meredten bámulok a sötétségbe. Segít megszökni nekem? Mégis hogyan? Hisz kisebb nálam..Ugyanis hangjából ítélve biztos nem 13-14 éves. Alig lehet 11. Érdekes, mégis sokkal érettebbnek  tűnik. Lelkem mélyén irigy vagyok rá, és valamilyen szinten vonzódom is ehhez a titokzatos idegenhez. Na de ideje visszamennem a szobámba, mielőtt valaki meglát, és lebukom. Először átsétálok az udvaron , majd felugrom az ablakpárkányra. Súlyom hatására megreccsen, de szerencsére nem történik semmi. Zökkenőmentesen jutok vissza. Lefekszem az  ágyra és csak a plafont bámulom. Tényleg elszabadulhatok arról a helyről? Szívem hevesen ver, és izzadságcseppek gördülnek le a homlokomról. Vicces ennyi év után eljátszadozni a szökés gondolatával. De már elegem van abból , hogy folyton beszólogatnak a külsőm miatt. Hiába próbáltam megváltozni, semmi nem volt jó nekik. Mindig én voltam a nevetség tárgya. Sajnos azonban ezen már nem tudok változtatni. Csak egy lehetőségem maradt.

Ezekkel a gondolatokkal alszom el. Reggel az égető napsugarak ébresztenek. Pilláim kinyitom és feltápászkodom. Gyorsan megmosom az arcom, és felöltözök. Elkezdek összepakolni, hiszen lehet hogy ez volt  itt az utolsó éjszakám . Örömmel dobálom bele a cuccaim a bőröndbe. Ugyan nincs túl sok holmim, de ez a pár kacat sokat jelent számomra. A normális emberek ilyenkor a helyemben elbúcsúznának a barátaiktól, és az épülettől. Nekem szerencsére nincs ilyen gondom. Először is azért mert nincsenek barátaim, másodszor meg titokban kell  elhagynom ezt a helyet. Nem lenne jó, ha a többiek rájönnének mire készülök. Ahogy  végzek a pakolással kimerészkedek szobámból és elindulok a lépcsőn, hogy lejussak a konyhába. Tegnap alig ettem valamit, és ezt a gyomrom egy hangos korrgással jelzi is. Elkészítem magamnak a szendvicsem és elindulok visszafele. Azt hiszem minden gond nélkül vissza tudok jutni a szobámba, de ekkor a vörös hajú srác az utamat állja. Semmi kedvem nincs most vele veszekedni, de azt sem szeretném hogy megverjen. Aish, miért most kellett felbukkannia? Megpróbálok úgy tenni mintha észre sem vettem volna, és elindulok a másik irányba. Mázlimra a konyhában két kijárat van, azonban a vörös hajú egyik szolgálja szintjén az utamba áll. Megpróbáltam elkerülni az elkerülhetetlent. Úgy látszik nem sikerült.Essünk túl rajta.

-Mit akartok tőlem? Most miféle bűnt követtem el? – kérdem gúnyosan.

- Tudunk az esti kis kalandodról. Az érdekel, hogy miért mászkál te olyankor kint az udvaron.

- Semmiért, csak fájt a fejem és egy kis friss levegőt akartam szívni. Ennyi az egész.-válaszolom idegesen

- Logikus..végül is te olyan kis pancser vagy. Nem is vártam mást tőled. – Felsóhajtok. Uh, úgy látszik bevette. Valószínűleg nem látta, hogy a kapunál beszélgettem  egy sráccal. Most szerencsém volt, de legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ki tudja kik figyelnek még engem. Simán lebukhatok.

- Amúgy ti honnan tudjátok, hogy merre voltam az este? – teszem fel érdeklődve a kérdést.

- Öhm, az legyen a mi dolgunk – mondja zavartan. Úgy látszik sikerül sarokba szorítanom. De jobbnak látom annyiban hagyni a dolgot. Békésen akarok távozni innen, nem akarok feltűnést kelteni.

- Most, hogy ezt így megbeszéltük távozhatok?- belenézek szemébe, ami csillog a dühtől. Úgy érzem szívesen lekeverne nekem néhány pofont, de mégsem teszi. Gyorsan megyek el mellette, majd fel a szobámba. Napjaim nagy részét eközött a biztonságot nyújtó négy fal között szoktam tölteni, és igazából tökéletesen el szoktam itt lenni. Nem zavar senki, csak néha ordít rám az egyik gondozó, hogy takarítsak ki, vagy menjek vacsorázni, de amúgy nyugodtan gondolkodhatok. Az életről…a borzalmas életemről. Elhatároztam, hogy miután kijutok innen, nem fog érdekelni mások véleménye. Talán egy napon énekes leszek. Végül is szeretek zenét hallgatni, és már a dalszövegírással is próbálkoztam. Ami valljuk be, nem is ment olyan rosszul. Vicces, hogy már a jövőmről gondolkodom, amikor még itt vagyok. Tudom , hogy úgy beszélek erről az épületről, mintha valami börtönről lenne szó, de valójában tényleg az volt.  Ahogy így tovább gondolkodtam egyszer csak beesteledett. Ugyan nagyon vártam ezt az időpontot, de most minden olyan ijesztőnek tűnik. Gyorsan lemegyek és megvacsorázok. Próbálok minél több ételt magamba tömni, mert nem biztos , hogy egy hamar újra élelem közelébe kerülök. Ezért akkor amikor senki nem figyel elrejtek néhány gyümölcsöt és kekszet a zsebembe, még néhány szelet kenyeret is sikerül elcsennem. Evés után visszatérek szobámba, és idegesen számolom a másodperceket. A percek óráknak tűnnek, az órák napoknak, de végre elérkezik a tökéletes időpont. Már mindenki alszik. Fogom a táskám és kidobom az ablakon, majd a tárgy sorsát követve én is utána ugrom. A bokrok mögé rejtőzve haladok előre, míg oda nem érek a sötét kapuhoz. Még nem látok senkit . Úgy látszik korán érkeztem. Csendben leülök egy kőre, és meghúzódom az egyik fa mögött. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy  valaki a nevemet suttogja. Örömmel észlelem, hogy Ő az. Végre megjött, és segít nekem.

- Bocsánat ,hogy késtem- kér elnézést. – Akadt egy kis gond, de most már semmi akadálya annak, hogy megszökj – szája mosolyra húzódik. Legalábbis úgy tűnik, mivel még mindig rajta van a maszk.

- Öhm , lehet egy kérdésem? Tudom, elég bunkóság , hogy megkérdezem, de miért van rajtad ez az álarc? Biztos van valami oka, hogy mindig viseled.

- Igen. Legyen annyi elég, hogy azért viselem, mert nem tudhatod meg ki vagyok. Nem akarlak veszélybe sodorni. Majd talán idővel mindenre fény derül.

-Legalább azt elmondod, hogy hogyan hívnak?

- H. Gondolom nyilván rájöttél, hogy nem ez a valódi nevem, de többet nem mondhatok.

- Nagyon titokzatos vagy, de megértem. Ígértem többet nem faggatlak, hisz alig ismerlek 1 napja..

- Umm, köszönöm – mondja miközben elővesz egy kötelet. Átdobja a kapu túloldalára. A kötél azon részét amelyik nála van kifeszíti egy fához. – Mássz át a falon a kötél segítségével – utasít de én csak ártatlanul pislogok rá. – Fogd meg a kötelet, tedd a lábad a falnak, és kezdj el felfele mászni. Ilyen egyszerű. A riasztókat már hatástalanítottam, és szerencsére nincs szögesdrót a falak végén. Bár az sem jelentene túl nagy gondot –nevet. Én elképedek tehetségén. Ez a fiú egy született zseni.

- De akkor is, ez a fal van vagy 10 méter magas. Hogyan fogok én ezen átmászni?

- Ügyes fiú vagy te, megoldod  - kacsint. Félve megfogom  a kötelet, és mászni kezdek. Meglepődök azon, hogy milyen könnyedén haladok felfelé. Egyszer ugyan sikerül megcsúsznom, és majdnem leesek, de sikerül fenn maradnom, és gond nélkül haladok tovább. Felérek a fal tetejére. Megfordulok, hogy le tudjak ereszkedni. Óvatosan haladok lefelé, és H is bíztat, így 10 perc múlva már újra a biztonságos földre helyezem lábaimat. Testem remeg, mert igen csak elfáradtam, de megérte. Kijutottam. Egészen eddig erről álmodoztam. Boldogan szippantok bele a friss esti levegőbe. Mintha itt kívül minden teljesen más lenne. Végre szabadnak érzem magam.

- Uh, jut eszembe a táskám ott maradt a kapu előtt. Nagyon fontos számomra. De mindegy. Menjünk.

- Nyugalom, segítek visszaszerezni a tatyódat. - mondja és könnyedén elkezd mászni a falon a kötél segítségével. Pár perc múlva már vissza is ér táskámmal a kezében.

- Köszönöm..köszönök mindent – mondom és megölelem. Még soha senki nem tett értem ilyen dolgot, úgyhogy nagyon meghatódtam. Még könnyeim is elkezdtek potyogni.

- Szívesen. – ölel meg és megsimogatja fejem. Ráeszmélek hogy mit csinálok, és kibújok karjai közül. Táskám a vállamra dobom és lassan elindulok az egyik irányba. Nem tudom merre megyek, és hogy mihez fogok kezdeni, vagy hogy hol fogok lakni, de nem érdekelt. Végre szabad vagyok.

- Te mégis hová mész? – fut utánam H.

- El…nem akarok a terhedre lenni. Jól megleszek én egyedül is.

- Nem vagy a terhemre. És gondolom nincs hová menned. Úgyhogy, mi lenne ha nálam húznád meg magad egy ideig?