13.Fejezet

13. Fejezet

HongBin  szemszöge

-Biztos vagy benne, hogy ez egy pisztoly hangja volt?

- Hát, először az voltam .. De kezdek elbizonytalanodni. Lehet hogy csak egy doboz esett le valahonnan vagy hasonló. Végül is ez egy elhagyatott raktár..gyakran megesik az ilyen.

- Tényleg? Én nagyon félek..Szerintem ne maradjunk itt éjszakára – közelebb húz magához.

- De akkor hova máshova mehetnénk? Kint még veszélyesebb – mondom idegesen.

- Jó, akkor maradjunk itt..de ígérd meg hogy vigyázni fogsz rám. Persze én is  rád..

- Aranyos vagy. Megígérem, hogy mindig melletted leszek. Ha szeretnéd ébren maradok amíg te alszol.

- Nem muszáj.. nem vagyok gyerek, hogy mindig őrködjön valaki felettem. De ha már itt tartunk, akkor én is ébren maradok, amikor te pihensz, ha ez így megfelel neked – bólintok. Olyan kis harcias tud lenni ilyenkor..bármit megtenne értem. Ezért hálás is vagyok neki..de én vagyok a rangidős, az én dolgom megvédeni őt. Őt, aki még olyan ártatlan és pici. Legalábbis annak tűnik – mosolygok.

- Nah, de ha tényleg itt akarjuk tölteni az éjszakát, akkor kéne keresnünk egy-két pokrócot.  Nagyon hideg lesz este. – elindulok az egyik irányba. Szerencsére hoztam magammal elemlámpát, így még látok is valamit. Hyukkie szorosan követ engem. Az egyik sarokban megpillantok egy  paplant.

- Szerencsénk van, de sajnos csak egy van belőle. Kénytelenek leszünk beérni ezzel.

- Nem baj..sőt. Legalább közelebb lehetek hozzád – mosolyog..hm, talán nem is olyan ártatlan. Nagyon nem…Keresek pár kartonpapírt, amit lerakok a hideg földre, hogy ne legyen olyan kemény. Lefekszem, kedvesem pedig szorosan mellettem foglal helyet. Közelebb bújik hozzám. Ekkor megcsap ellenállhatatlan illata. Ez az illat..nagyon emlékeztet egy régi illatra..még az árvaházas időkből. De ugyan már mire gondolok? Mostanában tényleg kezdek megőrülni..

- Mi a baj? – kérdi kedvesen. Mélyen íriszeimbe néz..ugyanaz a tekintet..nem értem hogy miért nem tűnt fel eddig. Látja, hogy még mindig nem akarom elárulni,ezért tovább nyaggat- Kérlek! Binnie áruld el nekem mi a gond. Nekem mindent elmondhatsz..tényleg. - szól hozzám kedvesen.

- Hát nem is tudom. Igazából hülyeség az egész. Biztos csak képzelődöm..

 -Mindegy. Mit veszíthetsz azzal, ha elmondod nekem? Én hallgatok mint a sír.

- Meggyőztél..de kérlek ne ítélj el emiatt. Tudod régen, amikor olyan 13-14 éves lehettem nagyon sokat szenvedtem. Akkor erősnek éreztem magam. De így visszagondolva nem voltam az. Az árvaházas „barátaim” nem értettek meg igazán..Emlékszem amikor egyszer az egyik gyerek fogott,és a falhoz vágott. ..-** visszagondol arra a jelenetre  és elmeséli Hyuknak**

-Mégis mit képzelsz magadról? Azt mondtam hogy hagyd békén a barátnőmet! Rá se merj nézni többé! –ordít és a nyakamnál fogva felemel.

- Én nem csináltam semmit a barátnőddel..már egy ideje nem is láttam. Ártatlan vagyok- tényleg az voltam. Ez a srác szeret megtámadni embereket valami hülye kifogással. Múltkor  azért vert meg, mert nem adtam oda a zsebpénzem. Válaszom hallatára még erősebben szorít. Alig kapok levegőt, fulladozni kezdek.Próbálok ellenkezni, de testem tehetetlen,a nagy és izmos kezei ellen – Ugyan már, add fel. –  nevet – Annyira szánalmasak tudtok lenni ilyenkor,ti kis férgek..bármit megtennétek azért, hogy ne bántsalak titeket! Éppen ezért térdelj le elém, és könyörögj a bocsánatomért- vigyorog.. .én? könyörögjek? neki? ugyan már..gondolom magamban,de hangosan nem merem kimondani ezeket a szavakat. Jobbnak látom, ha engedelmeskedem neki.

- Rendben, megteszem – sóhajtok mire ő elenged, és letesz a földre. Némán letérdelek,és meghajlok előtte. Közelebb jön hozzám, és kezét nyújtja felém. Azt hiszem fel akar segíteni,és bocsánatot akar kérni. Ő azonban nem  segít, hanem kezét hirtelen elrántja, és jól belém rúg.

- Szemétláda! – ordítom, de a fájdalomtól kicsordulnak a könnyeim.  Látja, hogy fáj, ezért tovább csinálja, és még jobban élvezi. Társai is megérkeznek, körül vesznek engem. Bekerítenek, hogy ne menekülhessek, végül ők is ütni kezdenek. Egyre erősebben, és erősebben csinálják. A vörös hajú  egyszer csak odajön , felemeli fejem. Megalázottnak érzem magam, de őt ez nem zavarja.

- Na, most majd megtanulod , hogy ki a főnök, és legközelebb engedelmeskedsz- nevet.

- Nem értem miért jó ez neked. Miért jó a gyengébbeket bántani? Szánalmas. – válaszolom.

- Ne röhögtess, kettőnk közül te vagy a szánalmas. Te fekszel a földön agyonverve, míg én szó szerint lenézek rád. Itt én vagyok a főnök.

-  Lehet…de én legalább szembe merek szállni a nálam erősebbekkel! Te viszont csak a csicskáiddal végezteted el a piszkos munkát.- Nem felel. Érzem, hogy az utolsó mondatommal szíven találtam.

- A csicskáim? Ugyan már..maguktól engedelmeskednek nekem. Senki nem kérte rá őket.. Csak veled ellentétben ők tudják, hogy én vagyok a főnök, és ha velem vannak megvédem őket. A saját érdekeikből  vannak velem..Úgyhogy gondold meg mit beszélsz, mielőtt alaptalanul megvádolnál – mondja büszke fejjel.. Ch, ez a fiú teljesen el van szállva magától..

- Szerintem nem vádoltalak meg teljesen alaptalanul. De mindegy. Most már elengedsz végre?

- Eszem ágában sincs – mondja és még egyszer belém rúg. Felnyögök a fájdalomtól, de már nem sírok. Újra meg akarja ismételni az előbbi mozdulatát, de ekkor közeledik valaki.  A vörös hajú társaival együtt gyorsan elfut,  nehogy meglássa őket valaki. Engem meg ott hagynak véresen. Az egyik gondozó közeleg, látja hogy a földön fekszem, de nem csinál semmit. Elmegy mellettem, mintha csak egy kutya lennék. Összeszedem magam, és elsétálok a szobámig. Vérző sebeim igen, csak megnehezítik a dolgom,de volt már ennél rosszabb is. Túlélem..de már elegem van az egészből. Éppen ezért úgy döntök, hogy megszököm. Elhatározom, hogy minden este, amikor már mindenki  alszik kimászom az ablakon , és feltérképezem a helyet..Erre azért van szükség, mert az árvaházat szigorúan őrzik. Riasztó van az ablakokon és az ajtókon. Szerencsére tapasztalt vagyok a riasztók hatástalanításában ,így ezt az akadályt könnyedén veszem. A főkapu kódját azonban nem tudom..és anélkül lehetetlen kijutni a városba. Az ablakon még sikerül is kimásznom. Felállok a párkányra, majd könnyedén kiugrom, mert a szobám  a földszinten van. Egy halk csattanással érkezem a földre. Az ablakokkal az a baj, hogy a kertre néznek. A kertet pedig még egy nagy fal veszi körül, aminek a közepén a főkapu helyezkedik el.  Elindulok a kapu irányába, de ekkor egy alakot pillantok meg a sötétben. Nem lehet több 13-14 évesnél.. pont mint én. Barna haját, és arcát tökéletesen megvilágítja a hold fénye. Észreveszem, hogy egy maszkot visel, csak szemei látszanak. Úgy tűnik nem akarja felfedni előttem kilétét. Egy ideig csak a távolból figyelem, nem merek közeledni felé. Egyszer csak  megszólal.

- Gyere csak közelebb.. nem bántalak. Segíteni akarok – mondja kedvesen. Ne tudom miért, de valamilyen oknál fogva bízom benne. Lehet, hogy az egész csak átverés, de már úgyis mindegy. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet. Eleget teszek kérésének, és közeledem alakja felé. Megteszek még egy lépést, majd még egyet, végül azon kapom magam, hogy rohanok a kapu felé.

- Ki vagy te? És mit akarsz? – lihegem , mert elfáradtam a futásban.

- Psszt, titok. – suttogja. – Legyen az elég, hogy én tudom ki vagy.

- Értem..de miért akarsz nekem segíteni? Honnan tudtad, hogy itt találsz meg engem?

- Vannak kapcsolataim – nevet- én mindent tudok rólad.

- Mindent? Ez mégis hogy lehetséges? Kérlek áruld el hogy ki vagy..

- Nem tehetem, sajnálom. Ígérd meg, hogy nem fogsz utánam kutakodni , mert azzal mindkettőnknek ártasz. Megértetted? – kérdi mire én csak bólintok. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy az árvaház kapujában egy idegennel beszélgetek, aki mindent tud rólam, de én semmit nem tudok róla. – Most mennem kell. Holnap visszajövök . Legyél itt, pontosan ugyanekkor. Akkor már többet mondhatok.  Viszlát. –Elmegy és ott hagy engem egyedül a sötétben.