23. Fejezet- Vége

23.Fejezet

N szemszöge

Szívem újra dobog. Ereimben megállás nélkül áramlik a vér. Érzem ahogy végtagjaim lüktetnek, és a melegség szétárad a testemben. Mellkasomban azonban szúró, nyomó fájdalmat érzek. Mintha bármelyik percben elfogyna a levegőm. Szemhéjaim  is lassan kinyílnak. Szemeim zavarja az éles fény, homályosan látok. Percről percre kitisztul a látóterem. Elkezdem érzékelni a körülöttem lévő dolgokat. Árnyakat látok elsuhanni magam mellett, majd amikor hallásom is kiélesedik nagy hangzavarra leszek figyelmes. Fejem megpróbálom oldalra fordítani, de nem sikerül. A testrészeim nem akarnak engedelmeskedni. A fejemben Ravi neve visszhangzik. Belém hasít a felismerés, hogy mi történt velünk. É-én…meghaltam..és Ravi is. Hogyan lehet hogy mégis életben vagyok? És mi van vele??

 Egyre hangosabban és hangosabban hallom nevét ismétlődni. Rájövök, hogy nem csak képzelődöm, valaki valóban Ravi nevét ordítja.  A remény halvány fénye megcsillan bennem. Talán ő nem halt meg. Talán még életben van. Kíváncsiságom felülkerekedik a fájdalom érzetemen,és nagy erőfeszítések árán fejem oldalra billentem. Szerelmem arcával találom szembe magam. Aggodalommal teli tekintete találkozik az enyémmel. A mellettem lévő ágyon fekszik. Orvosok sürögnek- forognak körülötte.  Pillái lassan lecsukódnak. Alig pár másodperc múlva egy hosszú, sípoló hang hallatszik. Éppen elég kórházas sorozatot néztem, pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Szíve leállt. Szeretettel teli szíve nem dobog többé. Legszívesebben ordítanék, és elmenekülnék ezelől a kegyetlen világ elől. Vele együtt..kézen fogva elrohannánk a világ végére. És soha többé nem engedném el őt. Soha. Az örökkévalóságig együtt lehetnénk. Csak arra tudok gondolni, hogy miért ő, és miért nem én.. a világ kegyetlen. Miközben tovább figyelem az eseményeket, látom hogy testét lefedik egy lepedővel. Még egyszer utoljára, tekintetem végigsiklik hibátlan arcán. Végül fejét is letakarják, majd  az ággyal együtt kitolják a szobából. Most már hivatalos..az orvosok is feladták. Valóban meghalt. Viszont még az én szervezetem is gyenge..nem tudja elviselni az előbb látottakat. Az agyamnak túl sok volt ez az információ..Elmém újra elhomályosul. Az álmok maguk közé ragadnak.

Rémálmok gyötörnek. Újra átélem az elmúlt pár nap borzalmait. Nem tudok megnyugodni. Nem tudom elviselni azt, Ravi miattam halt meg. Ha előbb odaérek…ha előbb észlelem, hogy valami nem stimmel..akkor most minden másképp lenne.

Homlokomon izzadtság cseppek jelennek meg. Borzalmasan melegem van, de egyrészt fázok is. Egy újabb rémálomból riadok fel. Meglepetésemre a többiek az ágyam körül ülnek. Mind aggódó tekintettel vizslatnak, néhányan zokognak. Biztos vagyok benne, hogy már ők is tudják.. hogy Ravi már nincs közöttünk. Fel akarok, ülni, és meg akarom ölelni őket. Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem lesz semmi baj..de pontosan tudom, hogy mi fog történni. Most szükségem van a többiek érintésére. Már csak ők maradtak nekem. Megpróbálkozom hát a felüléssel, de Leo visszanyom az ágyba.

-Neked most nem szabad megerőltetned magad…legalább neked fel kell épülnöd, ha már..-könnyei elerednek. Még sosem láttam őt ennyire megtörtnek..a mindig kemény szívű Leo, most olyan, akár egy védtelen kisgyermek.

- Tudom mi történt vele. Pont akkor ébredtem fel, amikor a szíve leállt..és végignéztem, ahogy élettelen testét elviszik.

- Sajnálom, hogy ezt látnod kellett- szipogja Leo.

- Nehogy már te kérj bocsánatot…te próbáltál egész idő alatt megmenteni minket.

- De az én nővérem volt az, aki ezt az egész helyzetet megteremtette!

- Neked semmi közöm a nővéredhez – nyugtatom meg – Sőt csak még nehezebb lehet neked..hogy..a saját testvéred átvert – próbálom erősnek mutatni magam. Bár előttük fölösleges. – Amúgy..mi történt vele?

- Taemin lelőtte. Meghalt – mondja Leo szemrebbenés nélkül.

- Értem – nekem ennyi éppen elég. Legalább az a nőszemély is oda került, ahova való. Remélem a pokolra jut. – És Taeminnel mi történt?

- Elvitték a rendőrök, úgy ahogy  Krystal többi társát is. Nem kell aggódnod emiatt.

- Rendben – bólintok. Körül nézek a szobában. Ken szorosan Leo mellett van, testük egymáshoz simul. Amikor látják, hogy őket figyelem hirtelen szétrebbennek.

- Semmi baj. Nem kell előttem titkolnotok. És nektek sem Hyuk – pillantok Hyukra aki fejét HongBin vállán pihenteti. –Ugye itt maradtok mellettem még egy kicsit?

- Természetesen – mondják egyszerre. – Egész végig melletted fogunk maradni.

- Köszönöm .

- Most viszont pihenned kell. Aludj .- megfogadom Leo tanácsát ,és álomra hajtom a fejem. Megpróbálom kizárni a külvilágot, de mind végig csak Ravira tudok gondolni..végül álomba sírom magam.

2 héttel Később

N szemszöge

Végre kiengedtek a kórházból. Borzalmas volt ezt a két hetet ott töltenem. Ráadásul szegény többieknek sem lehetett túl kellemes. Mindegy. Ennél most fontosabb dolgom van. Unottan igazítom meg fekete öltönyömet. Nem festek túl jól, de most megteszi. Kerekes székemmel kigurulok szobámból. Igen, még mindig nem épültem fel teljesen. Még pár hónapig biztos nem fogok tudni járni, ráadásul a táncolásról ne is beszéljünk. De legalább élek. És tudom, hogy Ravi is azt akarná, hogy minél gyorsabban felépüljek. Hogy minden vissza térjen a régi kerékvágásba. Próbálom teljesíteni ezt a kérését, de nem túlzottan sikerül. Szinte minden percben eszembe jut, és sírás közeli állapotba vagyok. Valamikor pedig a többieken vezetem le fájdalmamat, és velük ordítozom, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről.

-Kész vagyok. Felőlem indulhatunk – tudatom barátaimmal.

- Rendben. – feleli Leo. Elindulunk a kocsi felé. A többiek mind beülnek, kivéve Leo, aki kiemel székemből, és berak az autó puha ülésére. Majd ő is beszáll. Az út alatt senki nem szól egy szót sem. Egy óra múlva Leo fékez, a kocsi megáll. Megérkeztünk. Mély levegőt veszek. Túl kell esnünk ezen az egészen…csak így tudjuk lezárni a dolgokat. Mindenkinek szüksége van arra, hogy méltón elbúcsúzzunk Ravitól. Valaki kiemel, és ismét a tolószékemben találom magam. Lassan begurulok a templomba. Fájdalmas tekintetű családtagokkal találom szemben magam. A többiek nem szerveztek nagy temetést, csak a közeli hozzátartozókat hívták meg. Én is segíteni akartam a szervezésben, de nem volt lelki erőm részt venni ezekben a dolgokban.

A pap odajön hozzám és üdvözöl engem, majd  Ravi nyitott koporsójához tol. A szívem hirtelen fájni kezd, alig kapok levegőt. Ravi látványa teljes sokkot idéz elő bennem. Már sokszor elterveztem ezt a pillanatot. Hogy hogyan fogom őt újra megpillantani, hogyan mondom el a beszédemet mindenki előtt. Most azonban teljesen lefagyok. Előveszem a zsebemből a gondosan megírt szövegem, hogy felolvassam. Mégis, nem érzem ezt most megfelelőnek. Elhajítom a cetlit, és hagyom, hogy a szavak maguktól jöjjenek.

-Tisztelt hozzátartozók- kezdem- A jelenlévők közül mindenki nagyon jól ismerte Ravit. Nem csak kitűnő rapper és táncos volt. Ő nem csak a csapatunk egyik értékes tagja ..hanem a testvérünk volt. Mindig is az marad- Egy rendkívüli barát, aki életét adta azért, hogy megvédje barátait…- mondom, de nem bírom folytatni. Eltörik a mécses. Könnyeim patakokban folynak. HongBin gyorsan segítségemre siet, és átveszi helyemet. Folytatja az elkezdett beszédemet. Gyönyörű dolgokat mondd Raviról, csakúgy mind a többiek

Utolsó dologként mindenki felsorakozik egy sorba. Én tartózkodom a sor elején. Kezemben egy szál vörös rózsával, amit Ravi kezei közé helyezek.- Ég veled szerelmem. Örökké. Hamarosan találkozunk. – szipogom, és egy utolsó könnyed csókot lehelek jéghideg ajkaira.